Izoláció és lebegőtank

This post is also available in: English (angol)

Definíció

Szenzoros nélkülözés “információéhség, információhiány” (latinul Sensus – érzés és lat. Deprivatio – veszteség, nélkülözés) – egy vagy több érzékszervre gyakorolt ​​külső hatás részleges vagy teljes megszűnése, ami az idegi impulzusok áramlásának csökkenéséhez vezet a központi idegrendszer. Az érzékszervi nélkülözés akkor fordulhat elő, ha a személyzet zárt térben van elkülönítve (tengeralattjárón, űrhajón stb.); ráadásul az űrrepülés során az érzéki nélkülözés kialakulását a súlytalanság állapota segíti. A legegyszerűbb megfosztó eszközök, például a bekötött szemmel vagy a füldugóval csökkentik vagy megszüntetik a látásra és a hallásra gyakorolt ​​hatásokat, míg a kifinomultabb eszközök kikapcsolhatják a szaglás, tapintás, íz, hőmérsékleti receptorok és a vesztibuláris készülékeket. Az érzékszervi hiányt az alternatív gyógyászatban, a jógában, a meditációban, a pszichológiai kísérletekben (például szenzoros deprivációs kamerával), valamint kínzásokban és büntetésekben használják.. A rövid érzékszervi periódusok lazítóan hatnak az emberre, kiváltják a belső tudatalatti elemzés, az információk strukturálásának és rendezésének folyamatait, az önbeállítási és a psziché stabilizációs folyamatait, míg a külső ingerek hosszan tartó nélkülözése rendkívüli szorongáshoz, a valósággal való kapcsolat elvesztéséhez, hallucinációkhoz, depresszióhoz vezethet. Koncentrációs képtelenség és antiszociális viselkedés jelenhet meg, amely később poszttraumás stresszhez vezethet. Az érzékszervi nélkülözésnek az egyén személyiségére érzékszervei révén gyakorolt ​​hatásának ez a jellemzője széles körben alkalmazható a kényszerű nyomozati eljárások lefolytatásában (lásd például „öt módszer” vagy „kiterjesztett kihallgatási módszer”).

Izoláció kutatás régen

Az izoláció-kutatás olyan szakmai irány, mely a következő kérdéssel foglalkozik: Mi történik testileg és lelkileg azzal az emberrel, aki valamiképpen izolált (= elszigetelt) lesz. Ami megtörténhet úgy, hogy hosszú ideig minden emberrel mindenféle kapcsolata megszűnik, vagy hosszú időn át állandóan ismétlődő, egyhangú munkát végez.

A legkorábbi és híres izoláció-kutató dr. John C. Lilly amerikai idegkutató és neurofiziológus már 1953 és 1954 között a világon elsőként fejlesztett olyan izolációs kamrákat, tartályokat – amelyben az ember a testével azonos hőmérsékletű sós vízben lebeg, így nem éri semmilyen külső inger, teljesen el tud lazulni, mintha visszakerülne az anyaméhbe -,amelyek elősegítik az agy érzékszervi deprivációját (ingermegvonását). Az elszigetelt, hangtól és fénytől elzárt környezetben az agyműködés felerősödik. A külső stimuláció hiánya tehermentesíti az agyat. Hasonló tartály szerepelt a Változó állapotok című nyolcvanas évekbeli sci-fi filmben is, amelynek jelenetei a magyar nézők számára a Nulladik típusú találkozások címet viselő, egykori tévéműsor szignáljából lehetnek ismerősek. Peter Syudfeld és Roderick Borrie, a Brit Kolumbiai Egyetemen tanulmányozta az izolációs kamrák terápiás alkalmazását az 1970-es évek végén. Technikájukat a korlátozott környezeti stimulációs terápiának (REST) ​​nevezték el.

Negatív következmények

Az érzékszervi ingerektől való megvonásban eltöltött idővel arányosan a mentális tevékenység fokozatosan instabillá válik, érzelmi labilitás jelenik meg, a hangulat mélyebbre süllyed, – letargia, depresszió, apátia -, rövid ideig eufóriával, ingerlékenységgel változva. Minél súlyosabb az érzékszervi nélkülözés, annál gyorsabban szakadnak meg a gondolkodási folyamatok, amely abban nyilvánul meg, hogy a személy képtelen bármire koncentrálni, következetesen gondolkodni a problémákon. Az egyszerű mentális cselekedetek végrehajtása is egyre nehezebbé válik. Az inger-megvonásnak való kitettség időtartamának növekedésével az eidetikus ábrázolások kikerülhetnek a tényleges “Én” irányításából, és hallucinációk formájában jelenhetnek meg.

Izoláció kutatás ma

Az ilyen ingermegvonásos helyzetek megfigyelésének anyaga azóta sokféleképpen gyarapodott. Vannak magányos kutatók, vagy hajótöröttek, akik tapasztalataikat leírták. Az utóbbi évtizedekben a kutatók azon fáradoznak, hogy ilyen helyzeteket laboratóriumi körülmények között vizsgáljanak meg. Az érzékszervek működésének lecsökkentésével végzett kísérletekről sokat írtak. Pl. egy önként jelentkezőt egy víztartályba merítették alá (Lilly kísérlete alapján). A víznek ugyanaz volt a hőmérséklete, mint a testnek. Kötést tettek a szemére és dugót a fülébe. Így a súly- és hő- érzékelést, valamint a fény- és hangérzékelést a minimumra csökkentették. Végtagjait csőbe dugták, úgyhogy nem tudta mozgatni azokat, s így a kéz- és lábmozgás lehetőségétől megfosztották. Ilyen és hasonló körülmények között a kísérleti személy szokatlan lelki jelenségeket élt át. De vannak egyedi esetek is, amelyek hasonló ingermegvonást eredményeztek. Egy asszony, aki rendkívül rossz körülmények között hosszú ideig egyedül lakott az északi sarkon, beszámol arról, hogy életének élményeiről panorámaszerű látomása volt. Hajótörött matrózok, akik heteken át egyedül hánykódtak egy csónakban a tengeren, leírják, hogy hallucinációik voltak és megmenekülésüket természetfeletti lényeknek – kísértetek, vagy szellemek – tulajdonítják. Bizonyos hasonlóságot mutat ez azzal a Fénylénnyel, vagy holtak szellemével, amiről sok tanú beszélt. A halál-közelség más elemei is előfordulnak még az elszigeteltség tapasztalatai között. Ilyenek: időérzékelés megváltozása, a saját testtől elszakadás érzékelése, ellenszegülő érzés a civilizált világba való visszatéréskor, vagy az elszigetelt állapot elhagyása elleni tusakodás, végül a „magány-lét” érzése az egész univerzumban. Ráadásul többen elmondták, hogy a dolgokról más értékfogalom alakult ki bennük s emiatt nem szívesen tértek vissza a civilizált életbe. Bensőleg sokkal biztonságosabbnak érzik magukat. Személyiségük megújulásának érzése is rokon azzal a beszámolóval, amit a halálközeli élményből visszatértek közöltek.

John C. Lilly

A Lilly kísérleteiben résztvevők még egy latexből készült maszkba épített, búvárpipához hasonló lélegeztetőt használtak, a modern lebegőkapszulákba ehhez képest csak be kell feküdni, az arc szabadon marad. A lebegést a kísérletben mintegy 800 liter vízben feloldott 200 kilogramm magnézium-szulfáttal, vagyis keserűsóval érték el. Ez a magas sótartalmáról ismert, Izrael és Jordánia határán fekvő Holt-tengerhez hasonló összetétel, ugyanezt alkalmazzák más lebegőkapszulákban is.

Image

John Lilly és hírhedt elszigetelő tartálya (Credit: WikiCommons)

Lilly 1972-ben, a saját lelki önéletrajzát jelentette meg “A forgószél középpontja” címmel. Ebben a könyvben egyértelműen azt állítja, hogy izolációs élményeiben a megvilágosodás és a magasabb (vagy mélyebb) ismeretek igazi tapasztalatait fedezte föl és azok semmiképpen se “valótlanok”, vagy “elképzelt” dolgok. Itt meg kell jegyeznünk, hogy Lilly a saját halál-közeli-élményeiről számol be és azokat ugyanabba a kategóriába helyezi, mint izolációs tapasztalatait. Ezek szerint az izoláció, a hallucinogének és a halál-közelség egyike lehet azon utaknak, melyek az öntudat új birodalmába vezethetnek.

Populáris alkalmazás

Napjainkban már széleskörűen elérhetőek az ilyen lebegő tartályok, és persze nem a saját tudat kutatása, vagy a megvilágosodás keresése az a szlogen, amellyel hirdetik, sokkal inkább, mint rekreációs szolgáltatást (nem kevés pénzért). Elsősorban a relaxáció, a meditáció, jóga és a masszázs hatásaival egyenértékűnek mutatják be. Tény, hogy ennél jobb környezet nincs a relaxációra és a gravitáció hiánya is pozitívan hat a vázizmokra, izületekre, de azért ne felejtsük el, hogy a cél eredetileg ennél jóval több volt.